Lech-löchá (לֶךְ-לְךָ) hetiszakaszunk megkezdi Izrael őstörténetének elbeszélését a három ősatya életének leírásával. A három közül a legelső, Ábrahám, minden szempontból a legjelentősebb. Ő az óbabilóniai Úr városának lakója volt, mikor Isten így szólt hozzá: “Menj el magadnak országodból, szülőföldedről és atyád házából abba az országba, mit mutatok neked, és nagy néppé teszlek.”
A Talmud szerint Ábrahám tíz próbatételen ment keresztül és ez volt az első. Babilóniában többistenhit és bálványimádás uralkodott.
Legenda meséli, hogy Ábrahámot tüzes kemencébe vetették, mert nem volt hajlandó istenként imádni a királyt. Ő akkor már felfedezte az igazi, egyetlen Istent, aki megmentette őt a tűzhaláltól. Ezután szólította fel Isten az ősatyát szülőhazájának elhagyására. Így ez a próbatétel nemcsak vándorlás volt, hanem elhagyása apja hitének és a monoteista hit szolgálatába állt.
Noáchhal ellentétben ő nem elégedett meg azzal, hogy saját maga felfedezte Istent. Hitét terjesztette mások között. Családján kívül magával vitte Kánaánba “a lelkeket, kiket szerzett Cháránban”.
Az egyistenhit erkölcsi tanítását saját életében gyakorolta. Békeszeretete nyilvánult meg abban, hogy unokaöccsének, Lótnak átengedte a jobb termőföldet. Ugyanakkor harcba indult fogságba esett unokaöccse kiszabadításáért. Háborús győzelme után lemondott a hadizsákmány őt megillető részéről. “Még egy fonalat vagy cipőfűzőt sem veszek el tőled” – mondta szövetségesének, Szodoma királyának.
Kánaánba érve bejárta az országot széltében-hosszában, mert Isten az ő utódainak ígérte azt. “Azon a napon szövetséget kötött Isten Ábrahámmal, mondván: utódaidnak adom ezt az országot Egyiptomtól a nagy folyóig.” A szövetség fiú utódot is ígért a gyermektelen Ábrahámnak. “Ő hitt Isten szavában és ez nagy érdeme volt.”
A Midrás sok elbeszéléssel egészíti ki a bibliai történetet. Ábrahám nem tudta elfogadni a bálványimádó kultuszt. Apjának, Teráchnak is bizonyítani akarta, hogy a bálványszobrok élettelenek és összetörte azokat. Saját maga keresésére indult a Legfelső Erőnek. Eleinte a természet erőiben, tűz, víz, nap, hold, stb. vélte látni azt. Végül rájött arra, hogy a természet minden jelensége az egyetlen láthatatlan Isten alkotása és annak uralma alatt áll.
Ő a monoteista hit “atyja”. Eredetileg Ávrámnak hívták, Isten változtatta meg a nevét, hozzátéve a “hé” betűt, mondván, hogy “népek atyjává teszlek”. A Talmud szerint Ábrahám a népek tanítója. Tanítványai mindazok, akik kitűnnek az ő tulajdonságaival, elsősorban jóakarattal és szerénységgel.
A zsidó nép tőle származtatja magát. De Ábrahám “gyermekeinek” számítanak mindazok, akik elfogadják tanítását. A zsidó vallásba betérőket Ábrahám fiának nevezzük és a született zsidókkal egyenlő jogúak (nálunk nincs fajelmélet!).
Hetiszakaszunk elbeszélése szerint Ábrahám felesége, Szárá még nem szült utódot, mikor Isten szövetséget kötött férjével. Ábrahám korábban ágyasának tette meg szolgálóját, Hágárt és az fiú utódot szült neki. Jismaél néven. Így a később született Jicchák és Jismáél féltestvérek voltak. Az arabok hagyománya szerint Jismáél az ő ősapjuk. (Vagyis ezek szerint a zsidók és az arabok rokonok!) Ábrahámot Ibrahimnak nevezik, vagy a “Dicső” -nek. (Chevron arab neve Alchalil, a dicsőséges.),
A hetiszakasz a brit-milá (körülmetélés) parancsával végződik. A szertartást mind a mai napig Ábrahám szövetségébe való felvételnek nevezik.
“Nyolcnapos korában metéltessék körül minden fiúgyermek minden nemzedékben… örök szövetség lesz ez köztem és köztetek.”
Jismáél 13 éves korában metéltetett körül. Az araboknál ma is ez a kor a szertartás megtartására.
Hetiszakaszunk elbeszélése szerint nincs közelebbi rokonunk, mint az “izmaeliták” (arabok). A történelem tanúsága szerint nincs nagyobb csapás a testvérgyűlöletnél. És valóban, napjaink eseményei is érzékelteik, hogy vannak Ábrahámnak utódai, akik nem méltó tanítványai a nagy ősatyának.