A budapesti gettó felszabadítására emlékeztünk

Megemlékezést tartottak a Dohány utcai zsinagógában a budapesti gettó felszabadításának 74. évfordulója alkalmából pénteken.
Ács Tamás, a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) elnöke arról beszélt, hogy sokan úgy vélik, ennyi év múltán ideje lenne felejteni és nem kellene évről-évre a múltat emlegetni, hiszen a borzalmakat átélt generáció már szinte kihalt:
“Bevezetésként engedjenek meg egy részben magán jellegű gondolatot.A nevem David Mordehai ben Eliahu Elliezer hakohen. Szüleim Soroksáron, illetve Újpesten születtek, onnan deportálták őket 1944-ben koncentrációs táborba. Szüleik, nagyszülőik, testvéreik, közvetlen és közvetett rokonaik közül -akik 28-an voltak – mindössze hárman tértek haza. A ma 91. évében lévő édesanyámnak egy középiskolai meghívás alkalmával a következő kérdést tették fel: „szerencsésnek mondható-e hármuk sorsának alakulása? Nos, a kérdés ilyetén feltevése bár teoretikus, de egyben abszurd!  Az 1944.november 29-én életbe lépett 8935/1944.számú Belügyminiszteri rendelet alapján a budapesti gettó kialakítása és feltöltése 70.000 zsidó származású és vallású magyar állampolgárt érintett.  Az előző kérdéshez hasonlóan sokan tették és teszik fel ma is a kérdést: Azzal, hogy nem került sor a pesti gettó kiürítésére és az ott lévők deportálására, az ő sorsuk vajon szerencsésnek mondható-e?
Erre ugyan úgy nem lehet igent, vagy nemet mondani, mert mihez, vagy kikhez képest keressük a választ? A második világháborút át élt nem zsidó honfitársainknak csak egy töredéke volt és van tisztában a magyarországi, a budapesti zsidósággal történt borzalmakkal. Mi, akik e kort átélt generáció leszármazottjai vagyunk génjeinkben, lelkünkben hordozzuk szüleink, nagyszüleink szenvedéséit. A tények és a szigorú objektivitással vizsgált adatok drámai képet adnak a 74 évvel ezelőtti budapesti gettó-lét közel három hónapjáról, illetve az azt megelőző, a gettóhoz vezető törénelmi, politikai folyamatokról. 
A teljes vagyon és jogfosztás mellett, az emberségükben végletekig megalázott, a legalapvetőbb emberi szükségleteiktől is megvont pesti zsidóság naponta küzdött az életéért. Az élelmiszer, a gyógyszer és ivóvíz hiánya nem kímélte az idős és beteg embereket, a gyermekeket. Az elhunytak holtestei borították 1944. decemberében, 1945.januárjában a Kazinczy utca 40.szám alatti rituális fürdőt, a Klauzál teret és e zsinagóga fagyos udvarát.
Sokan, a tragikus eseményekre emlékezők szemére vetik, hogy ennyi év múltán ideje lenne felejteni és nem kéne évről-évre (egyesekben indulatokat kavarva) a múltat emlegetni, hiszen a borzalmakat átélt generáció már szinte kihalt. Nekünk, a túlélők utódainak azonban kötelességünk megemlékezni, de egyúttal emlékeztetni is a magyarországi holokauszt embertelenségeire, az elkövetők felelőségére. Ezt várjuk el minden jóérzésű magyar állampolgártól, de ezt várhatjuk el jogosan a XX.század magyar történelmét kutató történészektől is,  – akik közül egyesek hajlamosak átírni, megmásítani a dokumentált tényeket akár meggyőződés, akár politikai elvárás okán teszik ezt.
Ma elmondjuk imáinkat, letesszük az emlékezés köveit és emlékezünk mindazokra, akik családtagjaink, barátaink, ismerőseink voltak A mai nap és ez az óra az emlékezésé és a tanulságok levonásáé. Azt kívánom, hogy soha többet ne nyerjen teret ebben az országban, de a világban sem az olyan eszme, amely egyes polgárokat pusztán vallásuk, vagy származásuk, de akár bőrük színe alapján kirekeszt, vagy fizikai korlátozásuk céljából táborokba, vagy falakkal körül vett gettóba kényszerít. Amikor a Budapesti Zsidó Hitközség világi vezetőjeként a még közöttünk élő túlélőknek további nyugodt, békés öregséget kívánok, egy vágyamat is megfogalmazom.
Budapestnek ez a csodálatos épülete, hazánk egyik építészeti ékessége, a magyarországi neológ zsidóság jelképeként emlegetett Dohány utcai zsinagóga kecses tornyairól, varázslatos tereiről legyen a világban ismert és nem arról, e templom falánál állott valaha a budapesti gettó bejárata.
Kívánom, hogy így legyen!” – mondta emlékező beszédében a BZSH elnöke.
Takács Szabolcs, a Miniszterelnökség uniós ügyekért felelős államtitkára úgy fogalmazott, a pusztán zsidóságuk miatt meggyilkolt honfitársaink tragédiája az egyik legsúlyosabb teher nemzetünk történelmében, amelyet soha nem feledhetünk. A múlt borzalmaira és a feledésre azonban semmi sem szolgálhat mentségül, a vészkorszak emlékezete közös felelősségünk és soha el nem felejthető örökségünk – tette hozzá. Kiemelte, az áldozatokról való megemlékezés mellett azonban ünnepelni kell a túlélőket, akik “halált megvető bátorsággal” néztek szembe a terrorral, és az ostrom után volt elég lelki erejük az újrakezdéshez. Takács Szabolcs azt hangoztatta, a magyar kormány nem nyugszik bele a gyűlöletbe, és nem tűr semmilyen fenyegetést, amely a nemzet egységét és békéjét, valamint zsidó-keresztény európai kultúrát veszélyezteti – jelentette ki. Azt mondta, a kormány zéró toleranciát hirdetett az antiszemitizmus ellen és a nemzeti alaptanterv részévé tette a holokauszt-oktatást. A fővárosban már csaknem két évtizede működik holokauszt múzeum és emlékközpont a magyar kormány támogatásával – emelte ki. Magyarországon él a legnagyobb zsidó közösség Közép-Európában, Budapesten áll a világ második legnagyobb zsinagógája és “virágzik a zsidó kulturális élet”. Rendszeresek a zsidó fesztiválok és a kormány jelentős támogatást nyújt a zsinagógák felújítására és elhagyott zsidó temetők rendbehozatalára. A Rumbach utcai zsinagóga felújítása teljes egészében állami forrásból valósul meg, továbbá a magyar kormány hozzájárul a Szegedi Új Zsinagóga rekonstrukciójához is. A magyar kulturális örökség zsidó kincseinek felújításai folytatódnak a történelmi Magyarországon, Kárpátalján, a Partiumban és a Vajdaságban is – sorolta Takács Szabolcs.
Kardos Péter főrabbi, holokauszt-túlélő felidézte, hogy hogy 74 évvel ezelőtt a szovjet hadsereg katonái két gettót szabadítottak fel. A főrabbi Úr teljes beszéde itt olvasható:
“Emlékeztek?
Képzeljétek el!
Egy kérdés és egy kérés! A kérdés néhány évtizeddel ezelőtt hangzott el erről a helyről.
S a hallgatóság ott lent a padsorokban, ott, ahol ti ültök, bólogatott, amikor a rabbi sorolni kezdte a gettóban látottakat és hallottakat.
És akkor még hallatszott KAJL BICHJAJSZ, a sírás hangja.
Mert emlékeztek!
Tempora mutantur – változnak az idők, elment a tanúk többsége…
Most ha körülnézek, mintha egy idegen bolygóra érkeztem volna.
Úgy kellene eleget tennem a parancsolatnak: VÖHIGADTO LÖVINCHO, meséld el fiaidnak!
Azért, hogy LÖDAJR VODAJR – nemzedékről nemzedékre szálljon a történet!
Ennyit a kérdésről, amiről bevezetőmben szóltam.
Most jöjjön a KÉRÉS, a képzeljétek el!
Amikor ezt kérem, vegyétek figyelembe, hogy egy 70 valahány éves ember már nem is számít túlélőnek!
Tehát! Képzeljétek el, hogy 74 évvel ezelőtt a szovjet hadsereg katonái két gettót szabadítottak fel.
Ezt, ahol most vagyunk, és az ún. nemzetközi gettót, amit akkor védett házaknak neveztek, a mai 13. kerületben.
Képzeljétek el, hogy az a gettó nem volt palánkkal körülvéve, a házak kapuján tábla jelezte az illető ország címerével: melyik állam védelme alatt állnak az ott lakó zsidó emberek.
A védelem addig tartott, míg az első nyilas különítmény be nem tört és össze nem tépte a Schutzpassot, a követségek által kiadott védlevelet.
Hogy mennyit számított a védelem?
Válaszom: sajnos túl közel volt a Duna-part…
Képzeljétek el, milyen íze lehetett a nyers krumplihéjnak!
Képzeljétek el, milyen ízű lehetett az a hús, amit egy aknától elpusztult lónak a még gőzölgő testéből vágtunk ki, hogy ne haljunk éhen!
Képzeljétek el a látványt, amikor 10-15 ember veszekszik a szerencsétlen pára felett, ki tud nagyobb darabot hazavinni…
Mert az éhség nagy úr!
Ettetek már együtt holokauszttúlélővel? Észrevettétek-e, hogy általában többet kér vagy vesz a tányérjára, mint amennyit el tud fogyasztani? Mert akarja látni, hogy maradt, akarja látni a maradékot!
Mert az éhség nagyon nagy úr!
Rettentő hideg volt azon a télen. Ez utóbbi mondat az egyetlen, amit nem vitatnak az azóta született történelemhamisítók!
De arról most olvastam néhány hete először, mennyit köszönhetünk MI, volt gettólakók a magyar náciknak, a nyilasoknak! Ők tulajdonképpen azért zártak gettóba bennünket, hogy megvédjenek a németektől.
Képzeljétek el!
S eljött 45 januárja. A Klauzál tér temető volt! A Kazinczy utcai volt mikve – hullaház!
S mindeközben itt, a Wesselényi utcában, itt, a zsinagóga mellett, már ásták a sírokat.
A sírásók bére: sárgaborsófőzelék és melasz volt. A segítők még nyers marharépát is kaptak.
Édeskés íze volt.
Anyám azt mondta, az fagyott, attól édes.
Óvóhelyen, a pincében éltünk. Éjjelente az ágyúk torkolattüzeit bámultuk, nappal bombák repeszeit gyűjtögettük és cserélgettük egymás között.
Nem túlzott, nem tévedett a költő, amikor papírra vetette: ÉLÜNK, MÍG ÉLÜNK, DE GYEMRMEKKORUNK AZ ISTENNÉL IS HALHATATLANABB. 
S egy reggelen katonák törtek ránk a pincében: lövésre tartott géppisztoly és fásiszti, fásiszti kérdésszerű kiáltásokkal hatoltak egyre beljebb. Képzeljétek el, ezek voltak azok a katonák, akik megszállták az országot, megerőszakolták lányainkat-asszonyainkat, málenkij robot címen elhurcoltak több százezer embert.
Na, ők voltak azok!
Tehát ott tartottam, hogy behatoltak a pincébe. És mivel fasiszták helyett csontsovány, meggyötört, sárga csillaggal megjelölt zsidókat találtak, egyikük egy darab megsötétedett kenyeret rántott elő köpenye alól, és kérges kezével rámutatott: HLEB, HLEB – kenyér, kenyér!
Nekiestünk. Pillanatok alatt elfogyott az utolsó morzsa is. Nem ETTÜNK! Faltunk, zabáltunk, mint még életünkben soha. Na itt most álljunk meg egy pillanatra!
Az elmúlt 74 évben sokféle kenyeret ettem. Ropogós héjút, lukacsos belűt, de olyan jót, mint az volt – soha azóta.
Felszabadítottak bennünket! Az életet hozták el nekünk!
A szabadságot nem tudták, mert az nekik sem volt – mondotta Churchill. Az ötágú vörös csillag, a ma tiltott jelkép, ha ma azóta is bárhol megpillantjuk, azok az órák jutnak eszünkbe, amikor újraszülettünk, visszanyertük emberi voltunkat. 
Végül – imádkozzunk!
Forduljunk ahhoz, akitől annyi mindent kérünk s kérdezünk.
Akkor milliónyian kérdeztük: ÉLI, ÉLI, LOMO ÁZÁVTONI – Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?
Most kérünk tőle: a szenvedők és a hősök emlékéből fakadjon áldás!
TÖHI NÁFSOM CÖRURO BICRAJR HÁCHÁJIM!
Lelkük foglaltassék bele az örök életűek kötelékébe!
Úgy legyen! Ámen!” – mondta el emlékező beszédében a Kardos Péter.
A megemlékezés a gyászolók kaddisának elmondásával, koszorúzással, emlékmécsesek meggyújtásával, valamint az emlékezés köveinek elhelyezésével zárult a Wesselényi utcában.
Képek a megemlékezésről>>>
Aki nem tudott részt venni a megemlékezésen, de visszanézné>>>

2019, jan, 18