A Támmuz 17-e és Áv hó 9-e közötti három hetet “gyászos három hétnek” (שבעה עשר בתמוז) hívjuk a “szorongattatás idején” vagy a “nehéz idők” Jeremiás verse alapján:
“…mind az üldözői utólérték őt a szorosok közepette.”
/Jeremiás Siralmai I. 3./
Ilyenkor gyász-szokások vannak érvényben, amelyek egyre súlyosabbak, amint közeledik Tisá BeÁv (idén július 29.), mégpedig három lépésben, három szakaszban:
1. Támmuz 17-től Áv hó Ros Chodes napjáig nem vágatunk hajat, nem borotválkozunk, nem rendezünk vigasságokat. Az askenáz zsidók házasságkötést sem tartanak egészen Áv hó 10-e délutánjáig, mert addig állt lángokban a Szentély.
2. Áv hó elsejétől Tisá Be Áv másnapjáig tilos a nyiratkozás, borotválkozás, szórakozás, menyegzőtartás, ezenkívül tilos húst enni és bort inni, mert a Szentély pusztulása következtében nem áldozhatunk húst és nincs italáldozat.
3. Azon a héten, amelyre Tisá Be Áv esik, a szombat kimenetelétől kezdve újabb tilalmak csatlakoznak az előzőekhez: tilos kedvtelésből fürdőzni, és az egész gyászhangulat nyomasztóbb. Nem költözünk be új lakásba, nem vásárolunk új ruhaneműt, mert mindez örömet szerez.
Tisa Be Áv után megváltozik a hónap elnevezése: Menáhem Áv, vagyis Vigasztaló Áv lesz a neve. Egy régi legenda szerint Napóleon éppen Tisa Be Áv napján ment el egy zsinagóga előtt, s csodálkozva hallgatta, hogy milyen hangosan kiabálnak odabenn. Megkérdezte tőlük, hogy mi ennek az oka, s elmondták, hogy az országukat, Jeruzsálemet, és a Szentélyt 1800 évvel ezelőtt rombolták le. Napóleon mélyen megindulva mondotta:
“Az a nép, amely hazájának elvesztését még 1800 év elteltével is siratja, és nem felejti el, az a nép soha nem pusztul el. Az a nép biztos lehet abban, hogy egyszer vissza fog térni hazájába.”