A következő Szombaton elkezdjük olvasni Mózes harmadik könyvét, melyet általában – a szöveg első szavával egyezően – Vájikrának (וַיִּקְרָא) nevezünk. Jelentése: és szólította.
Legrégebbi elnevezése Torát Kohánim (A papok törvénye), mivel főként a papok tevékenységének bemutatásával, illetve kötelességeik leírásával foglalkozik. A könyv első két hetiszakasza (Vájikrá, Cáv) szinte kizárólag az áldozatok rendjével foglalkozik.
A hagyományos zsidó oktatásban megkülönböztetett helye van, mert egy a midrásban (Tanhuma, Cáv 14.) is olvasható gondolat alapján e könyvvel kezdik el a kisgyermekek tórai tanulmányaikat.
Rabbi Ászjá mondta:“miért kezdik a gyerekek tanulmányaikat Vájikrá könyvével? Mert minden áldozat le van írva abban, és mert a gyerekek tiszták és nem ismerik a bűn és a vétek ízét. Ezért a Kádos Báruh Hu azt mondta, hogy kezdjenek elsőként az áldozatok rendjével, jöjjenek a tiszták és foglalkozzanak tisztaságot igénylő cselekedetekkel, ezért úgy számítom nekik, mintha ott állnának és áldozatokat mutatnának be előttem.”
A midrás szavaihoz fűzi hozzá Rabbi Slomo Efrájim ben Aaron Luntschitz (1550-1619):
“A Vájikrá szó utolsó betűje (álef) kicsi (a tóratekercsekben és a könyvekben egyaránt lényegesen kisebb az utolsó betű a többinél), ami arra utal: a kicsik kezdjék el itt a tanulmányaikat”.
Más magyarázat szerint az áldozatok bemutatásáról szóló részek visszavisznek a zsidó gyakorlat kezdeteihez, más szóval gyermekkorához, és ez indokolja, hogy a gyermekek e könyvvel kezdjék el a Tóra tanulmányozását.
Az áldozatok kapcsán írja Mose Háim Luzzatto (1707-1746):
“ha a Tóra csak azt adta volna parancsba, hogy énekeljük meg Isten dicsőségét, tanulmányozzuk figyelmesen a Tant, és hallgassuk meg a hozzá fűzött erkölcsi magyarázatokat, de nem lett volna parancsba adva az áldozathozatal, akkor a tömegek szívében nem mélyült volna el az Örökkévalóba vetett hit”.
Rabbi David Hoffmann (1843-1921) hozzáfűzi:
“kétség sem férhet hozzá, hogy az áldozatbemutatás elsődlegesen a bálványimádás megelőzését célozta”.
A midrásban (Jálkut Simoni) olvassuk:
“Izrael hasonlít egy engedetlen, neveletlen herceghez, akinek az a szokása, hogy tiltott ételeket fogyaszt. Így szól apja, a király: egyen mindig az én asztalomnál, hogy megtanuljon uralkodni magán a saját akaratából. Mikor Izrael bálványimádó lett és démonoknak áldozott, megszólalt Isten: mostantól hozzák áldozataikat kizárólag a Találkozás Sátrába, így meg fognak szabadulni bálványaiktól”.
A midrás – jegyzi meg Rabbi Hoffmann, nem devalválja az áldozati kultuszt, hanem felemeli a legmagasabb szintre a parancsolatok hierarchiájában, mivel az a személy, aki áldozatot mutat be és eszik húsából, az “isteni asztalnál” foglal helyet. A szolgálat ezen módja nem egyszerűen a helytelen cselekedetek megelőzésére irányult – írja Nehama Leibowitz (1905-1997), hanem elősegítette az Örökkévalóhoz való folyamatos közeledést.
“Kellemes illatú tűzáldozat az Örökkévalónak”(1:9). Ebben a fejezetben hatszor található a kifejezés, amit Onkelosz (kb. 35-120) így fordít: “áldozat, mely szívélyes fogadtatást kap az Örökkévaló előtt”.
Rabbi Jákob Cvi Meklenburg (1785-1865) szerint “aki áldozatot mutat be, ne higgye, hogy ezáltal bűneire azonnal bocsánatot nyer, hanem gondoljon arra, hogy nem más az, mint jövőbeli cselekedeteinek kellemes illatú tűzáldozata csupán. Ha nem társul tettekkel, akkor a Jesája próféta könyvében (1:11) található kérdés vonatkozik rá: “minek nekem sok áldozatotok”? Miként egy már messziről érezhető kellemes illat, jó felvezetése lehet egy ételnek, ugyanígy az áldozat – és a funkcióját átvevő imádkozás – csak előfutára cselekedeteinknek.
(Darvas István rabbi tanítása)