A BZSH elnökének beszéde a gettó felszabadulásának 72. évfordulóján

A Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) a budapesti gettó felszabadításának 72. évfordulója alkalmából tartott megemlékezést szerda délelőtt a Dohány utcai zsinagógában.
A megemlékezésen Ács Tamás, a BZSH elnöke az alábbi beszéddel emlékezett meg a hetedik kerületben elzárt terület, a budapesti zsidó gettó felszabadításáról:


“Tisztelt Emlékezők!
Naponta több ezren sétálnak el sietve, vagy éppen megállnak a Wesselényi utca elején, a Dohány utcai Zsinagóga templomkertjét határoló kerítés mellett és talán észre sem veszik azt a márványtáblát, amely arra emlékeztet, hogy közel háromnegyed százada, 1945. január 18-án szabadult fel a budapesti gettó.
Ez volt az a nap, amikor a nyilas hatalomátvételt, a Dávid-csillagot viselő férfiak, nők és gyermekek elleni hajtóvadászatot, a Dunába lövést túlélő gettólakókat a Vörös Hadsereg katonái – ledöntve a gettó deszkafalát- felszabadították.

Sokan a szemünkre vetik, hogy ennyi idő múltán ideje lenne felejteni, hiszen oly sok év telt már el. Nekünk, a túlélők utódainak azonban kötelességünk megemlékezni, de egyúttal emlékeztetni is a magyarországi holokauszt itt elkövetett borzalmaira. Ez a nap igenis arra kötelez minden jóérzésű, tisztességes magyar állampolgárt, hogy az egyre kevesebb gettó-túlélő szemébe nézve ígéretet tegyen, hogy amit a magyar zsidóság ellen elkövettek, sosem hagyja elfelejteni, és történelemhamisítók által sem engedi elfeledtetni. Mert újra és újra emlékeztetni kell az utódgenerációkat arra, hogy kikhez tartoztak azok a kezek, amelyek a gettót itt felépítették, és arra kényszerítették az addigra már anyagilag, jogilag és egészségileg is tönkretett, emberségükben megalázott pesti zsidókat, hogy egy-egy lakásba szorulva 30-ad magukkal éhezzenek, a legalapvetőbb emberi szükségletektől megfosztva vegetáljanak, mert azt a létet életnek nevezni nem lehet.

Nos, az lenne az normális, ha erről nem a túlélő generáció, sőt nem az én nemzedékem, hanem a mai fiatalság emlékezne meg.

A rendszerváltással magunk mögött hagytuk azt a korszakot, amikor a gettót túlélők szégyelltek és féltek beszélni erről az emberalatti létről, a hatalom pedig szőnyeg alá söpörte, mintha soha nem lett volna. Mára pedig eljutottunk oda, hogy újra léteznek a világban és a magyar társadalomban is –bár nem nagy számban- olyan csoportok, amelyek embereket származásuk, vallásuk, nemi identitásuk okán megkülönböztetve kezet adnának újabb gettók építéséhez. Rá kell mutatnunk, hogy kik ők, és el kell érnünk, hogy ezeket a többségi társadalom kilökje, kiközösítse magából.

Ma elmondjuk imáinkat, letesszük kavicsainkat, és emlékezünk azokra, akik családtagjaink, barátaink, ismerőseink voltak, és az itt felállított gettóban naponta imáikban megköszöntek minden túlélt percet Teremtőjüknek. A mai nap és ez az óra az emlékezésé, és a tanulságok levonásáé. Soha többet ne nyerjen polgárjogot ebben az országban olyan gyilkos eszme, ami egyes magyar polgárokat pusztán vallásuk, zsidóságuk, vagy akár származásuk okán előbb kirekeszt, majd a fizikai megsemmisítésre ítélve gettóba kényszerít.
Amikor a Budapesti Zsidó Hitközség világi vezetése nevében nyugodt, békés öregséget kívánok a még közöttünk levő gettó-túlélőknek, egyben megfogalmazom még egy vágyamat.
Szeretném, ha a következő generációk számára Budapestnek ez a csodálatos épülete, de nyugodtan kijelenthetem, hogy hazánk egyik építészeti ékessége, a magyarországi neológ zsidóság központjaként elhíresült Dohány utcai Zsinagóga kecses tornyairól, fényeiről lenne világhírű és ismert és nem arról, hogy a gettó kapubejárata e templom falánál állott.
Ehhez kívánom és elvárom a többségi társadalom segítségét és nem adom fel a reményt, hogy Radnóti Miklós által 1944-ben, a magyarországi zsidóság sorsának legsötétebb esztendejében leírt sorai végre meghallgattatnak:
„Lehetnének talán még emberek
Hisz megvan bennük is, csak szendereg
Az emberséghez méltó értelem,
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen!”
Kívánom, hogy úgy legyen !
Köszönöm, hogy meghallgattak.”

2017, jan, 18