Ezen a héten olvasott hetiszakaszunkkal lezárul Mózes első könyve (בראשית) és befejeződik az ősatyák története. Jákob Józsefet kérte meg, hogy temesse el a Máchpéla barlangjában, és ne Egyiptomban. Ott ugyanis félő volt, hogy Istenként fogják tisztelni, miként a fáraókat.
Jákob a halálra való készülésében megáldotta unokáit és fiait. József két Egyiptomban született fiát gyermekének fogadta. “Két fiad, akik Egyiptomban születtek, amíg hozzád jöttem, enyémek ők, Efrájim és Menáse olyanok nekem, mint Reuvén és Simon.”
Jákob jobb kezét helyezte az ifjabb Efrájim fejére. Mikor József át akarta helyezni jobb kezét az idősebb Menáse fejére, apja így szólt: “Tudom, fiam (hogy ő az idősebb) ő is néppé lesz és nagy lesz, de fiatalabb testvére nagyobb lesz nála”.
Mai napig szokás, hogy péntek esténként az apa e szavakkal áldja meg gyermekeit: “Tegyen téged Isten olyanná, mint Menáse és Efrájim”.
Ezután Jákob megesketi Józsefet, hogy nem temeti el Egyiptomban. Közben mellékesen elmondja, hogy József anyját, Ráchelt az útszélen temette el. De tulajdonképpen mentegetőzött.
Az Ágádá szerint a Babilóniába menő foglyok Ráchel sírja mellett fognak elhaladni. Ráchel imádkozik értük, és csak az ő imája talál meghallgatásra. Sem az ősatyáké, sem Mózesé, sem Dávidé. Hang hallatszik Rainából, síró, panaszos hang, Ráchel siratja gyermekét. “Tartsd vissza sírásodat, mert van jutalma imádnak. A fiaid visszatérnek majd hazájukba.” Jákob ezzel mentegetőzött fia, József előtt, amiért nem temette anyját a Máchpéla barlangba.
Ezek után Jákob összehívta fiait, hogy megáldja őket. “Gyűljetek egybe és megmondom nektek mi történik veletek a jövőben.” Az áldások mellett nem egy testvér korholásban részesült a múlt cselekedetei miatt. A legtöbb áldásban Júda és József részesült.
“Júda, téged tisztelni fognak testvéreid, leborulnak majd előtted atyád fiai. Júda fiatal oroszlán, nem vétkes fiam elrablásában. Ha zsákmányt ejt, senki el nem veszi tőle. A kormánypálca nem távozik kezéből Silóig. Szőlője temérdek lesz, szamarát is hozzáköti. Borban mossa ruháját, szeme véres lesz a bortól, fogai fehérek a tejtől.”
József kapta a másik legnagyobb áldást. Belőle két törzs származott: Efrájim és Menáse. József szőlővenyigéhez hasonlít. Életét megkeserítették az erőszakosak, de Jákob Istene megmentette őt. Az ég és föld áldása szálljon rád, apád Istene segítségével. Apád áldása nagyobb, mint az én szüleimé volt.
Az áldásokon kívül Jákob korholásokat is hallatott. Reuvén, az elsőszülött fia apja ágyasával hált. (Apja halála után joga lett volna, mint elsőszülöttnek. Ezért apja elvette tőle az elsőszülöttséget.)
“Siettél mint a víz, ezért ne legyen nagyobb részed mint elsőszülöttnek, mert apád ágyára hágtál.”
Simont és Lévit megrótta Schem lakóinak lemészárlásáért: “Simon és Lévi az erőszak emberei. Társaságukban ne említsenek, közösségükkel nem azonosulok. Mert haragjukban embert öltek. Átkozott legyen haragjuk, szétszórom őket Jákovban és elkeverem őket Izráélben.”
Zevulun a tengerpart lakója lesz Cidon város szomszédságában. Jiszászchár megszereti a földművelés nyugalmát és adófizetővé lesz. A legenda szerint Jiszászchár törzse Tóra-tanulással foglalkozott és a kereskedő Zevulun vállalta magára az eltartását. Dán törzséből bíró születik majd (Simson). Hasonló lesz a ló lábát megmart kígyóhoz, ki ledönti lovasát. (Célzás Sámson gerillaharcára a filiszteusok ellen.)
Aser gazdag törzs lesz, királyok asztalát szolgálja. Benjámin erős lesz, mint a zsákmányt szerző farkas (Saul király ebből a törzsből származott.)
Az áldások után Jákob most már összes fiától azt kérte, hogy temessék őt Máchpéla barlangjába. Felsorolta, hogy ott van eltemetve Ábrahám, Izsák és feleségeik, és oda temette ő Lea feleségét is. Ezek után Jákob meghalt. Bebalzsamozták és elvitték Kánaánba.
József testvérei féltek, hogy apjuk halála után József megváltozik irányukban. De József megnyugtatta őket. Csak azt kérte tőlük, hogy őt is Kánaánban temessék el.
Mikor Jákov meghallotta fiaitól, hogy József életben van, “feltámadt az atyának, Jákovnak a lelke.” Ez az “újjászületés” hosszú életet biztosított neki, mert “Jákov tizenhét évet élt (még) Egyiptomban.” Ezek a mai hetiszakasz kezdő szavai. Amíg József élt, Jákovnak és családjának jól ment sora, és számuk is növekedett. Jákov öregségében jóvátételt kapott viszontagságos életéért.
Jákov száznegyvenhét éves volt, mikor közeledni érezte halálát. A kor szokása szerint, meg akarta áldani családját: Először József két fiát kérette magához. Ő az Egyiptomban született két unokáját saját fiainak tekintette: “Efrájim és Menáse olyanok nekem mint’,Reuvén ésSimon.” Jákov megáldotta két unokáját, de szándékosan a fiatalabb, Efrájim fejére tette jobb kezét. Mikor József ki akarta javítani apja “tévedését”, az így szólt: “Ő is nagy néppé lesz, de fiatalabb testvére nagyobb lesz nála.” Aztán megáldotta őket mondván: “Veled fog Izrael áldást mondani: tegyen téged Isten olyanná, mint Efrájim és Menáse.” Ezekkel a szavakkal áldja meg az apa gyermekeit péntek esténként mind a mai napig.
Ezután Jákov elbeszélte Józsefnek édesanyja halálát. Ráchel, József anyja, Jákov leghőnszeretett felesége volt. Mikor Jákov Pádán Árámból hazafelé tartott, Ráchel belehalt Benjámin szülésébe. A Bét Lechem felé vezető úton temették el.
Jákov tulajdonképpen mentegetőzött fia előtt, hogy nem temette anyját a Máchpélá barlangjába, hanem az út szélén földelte el. Ugyanakkor arra kérte Józsefet, hogy temesse őt atyái mellé a Máchpélába.
Amit a Tóra egy mondatban hoz, azt a Midrás hosszú elbeszéléssel egészíti ki. Nem véletlenül temették el Ráchelt a bét-lechemi út mellett. Mikor Izrael fiai hadifogságba vonultak Babiloniába (i.e. 586) elhaladtak Ráchel sírja mellett. A nép összes elhunyt nagyjai imádkoztak a foglyokért. Az ősatyáktól kezdve Mózesig és Dávid királyig. Imájuk nem segített. De mikor az ősanya, Ráchel imádkozott értük, imája “meghallgatásra talált”: “Hang hallatszik Rámában, panaszos síró hang; Ráchel siratja gyermekeit, mert nincsenek. Így szól az Úr: Tartsd vissza hangodat a sírástól, szemedet a könnyektől, mert jutalma van könyörgésednek. Visszatérnek fiaid az ő területükre.”
Miután Jákov elbúcsúzott Józseftol, a patriarchális társadalom szokása szerint, megáldotta gyermekeit. Valójában nem áldást mondott, hanem fiai és azok utódainak jövendőjéről beszélt: “Gyűljetek egybe, és elmondom nektek, ami történik veletek a jövendőben.” Jákov néha felhozta a múltat egyes fiainál, ha ez a múlt befolyásolta a jövőt. Így például Reuvén elvesztette elsőszülöttségét, mert a múltban meggyalázta Jákov ágyasát. Simonnak és Lévinek felrótta Schem lakosainak lemészárlását: “Erőszak a természetük. Nem akarok azonosulni velük. Haragjukban embert öltek. Átkozott a haragjuk. Szétszórom őket Izrael fiai közt.”
A legtöbb áldást Júda és József kapták: “Júda, téged dicsérni fognak testvéreid, apád fiai leborulnak előtted. Olyan vagy mint az oroszlán. A hatalom jogara nem távozik soha Júdától.” Dávid király Júda törzséből származott. Az egész nép róla kapta nevét: “Ám jöhudi”, azaz zsidó nép.
József elnyerte a Reuvéntől elvett elsőszülöttséget. Szőlőtőhöz hasonlította őt Jákov. Testvérei üldözték őt, de a Mindenható megmentette, és az ég meg a föld összes áldásában részesítette. A testvérek koronájának számított: “Atyád áldása több mint az én szüleim áldása volt.”
Végezetül Jákov összes fiaitól kérte, hogy ne temessék el Egyiptomban, hanem vigyék holttestét a Máchpélá barlangjába. Jákov attól félt, hogy halála után az egyiptomiak – miként a fáraókat – Isten bálványaként fogják imádni.
Valóban, amikor Jákov meghalt, egész Egyiptom gyászolta, József kért és kapott engedélyt a fáraótól, hogy apját Chevronban temesse el. A temetési menetben Egyiptom számos főembere is részt vett: “Látták Kánaán lakói a gyászt és azt mondták, nagy gyásza van Egyiptomnak.”
Jákov halála után a testvérek Józsefhez fordultak bocsánatért, amiért eladták őt. József megnyugtatta őket, hogy mivel Isten jóra fordította az ő rossz szándékukat, ő továbbra is az oldalukon áll, hogy segítse és táplálja őket. Végül kérte, hogy az ő holttestét is Kánaánba vigyék, ha egyszer elhagyják Egyiptomot.
A hetiszakasszal bezárul Mózes első könyve, mely az ősatyák történetét írja le. A történet a monoteizmus őstörténete. A tanulság pedig az, hogy minden, ami a földön történik, Isten akaratát tükrözi.