Kommentár Vájikrá (וַיִּקְרָא) hetiszakaszunkhoz

Kommentár Vájikrá (וַיִּקְרָא) hetiszakaszunkhoz

Ezen héten kezdjük el olvasni Mózes III. könyvét, melynek tartalmi neve Torát Hákohanim – A kohaniták törvényei. Valóban a könyv elsősorban a kohaniták feladatairól, az áldozatok bemutatásáról; és az akkori kornak megfelelő ceremóniákról szól.

Az “Atyák mondásai”-ban olvassuk: “Három dolgon áll a világ: a Tórán, az istentiszteleten és a jótékonyságon.” Az istentisztelet a két Szentély idején az áldozatok bemutatásából állt. Az aktust a kohaniták végezték a leviták segítségével. Maga a nép passzív volt…

Az áldozatokat a nép vásárolta és a kohaniták végezték a szertartást. Fontos volt, hogy a felajánlás önkéntes legyen. “Ha égő áldozatot hoz,… szabad akarata szerint áldozzon.”

A Szentélyben bemutatott áldozatok központjában az úgynevezett korbán támid (napi áldozat) állt, amit a közösség nevében naponta kétszer, reggel és esthajnalban mutattak be (a mai sáchárit- és minchá imák). Ehhez a mindennapi áldozathoz az egész világ zsidósága hozzájárult fejenként fél sékellel évenként. (A Második Szentély idejének vége felé a kb. ötmilliós zsidó nép 80 százaléka élt a római birodalom területén, Erec Jiszráelen kívül.) A Szentély a világ zsidóságának központja és összefogója volt és az évenként küldött fél sékel kifejezte ezt az összetartozást. Mint ahogy ma Izrael Állam nemcsak a benne lakóké, hanem az egész világ zsidóságáé.

Voltak egyéni áldozatok is vagy vétek következtében vagy felajánlásként. Ha a vétek Istennel szemben történt (pl.: szombat szegés), az áldozat neve chátát (bűnáldozat). Ha ember ellen vétettünk ( lopás, sértés, stb.), előbb jóvá kellett tenni a bűnt és csak azután hozhattunk ásám (vétek)-áldozatot. Ugyanakkor a káron kívül annak ötödrészét kellett kifizetni a károsultnak. Ez alól nem volt kivétel a főember a “nászi” sem. “Ha főember vétkezik, a vétek bevallása után hozza meg áldozatát.”

A törvény előtt az előkelő és a közember mindenkor egyenlő. A mai “modern” ember szemében az állatáldozat, mint “istentisztelet” furcsának tűnik. De tudnunk kell azt, hogy az állatáldozat az emberáldozat helyébe jött. Az. Ókorban még a klasszikus görög kor előtt elég elterjedt volt az emberáldozat. A Tóra-béli elbeszélés Izsák feláldozásáról azzal végződik, hogy Ábrahám a fia helyett egy kost áldozott Istennek. Az elbeszélés világos utalás arra; hogy a más népeknél szokásos emberáldozat “utálatos cselekedet”-nek számít. A Tóra nyomában az összes próféta élesen kikel az emberáldozat ellen. Így az állatok feláldozása Istennek tulajdonképpen a társadalom haladását jelentette. Mikor Jeremiás próféta ostorozza a népet erkölcsi süllyedéséért, így szól: “Oltárokat emeltek Ben Hinom völgyében, hogy elégessék fiaikat, lányaikat, mit (soha) nem akartam és nem volt szívemben.”

A Szentély pusztulása után az imák jöttek az áldozatok helyébe. A reggeli és esthajnali napi áldozat helyébe került a sáchárit- és a minchá-ima. A próféta szavai szerint ajkunkkal helyettesítjük az ökröket (az áldozatokat).
Az imák, köztük az előírt közösségi imák minden bizonnyal közelebb hozták az embert Istenhez, mint az áldozatok vére. Az előbb idézett Hosea próféta mondta: “Jó cselekedeteket kívánok és nem vágóáldozatokat.”

Miként az áldozatokat is “szívből” kellett felajánlani, úgy az imák értéke is az igazi, szívből jövő hittel és érzelmekkel arányos.
A Talmud szerint “az érzelem nélküli ima olyan, mint a test lélek nélkül”. Kétezer éves imarendünk tág teret nyújt az imádkozó embernek, hogy Istenhez intézett fohászai lelke mélyéből fakadjanak.