Kommentár Törúmó (תְּרוּמָה) hetiszakaszunkhoz

Kommentár Törúmó (תְּרוּמָה) hetiszakaszunkhoz

Isten szólt a néphez Mózesen keresztül: “Vegyenek számomra adományt minden embertől…” Az “adomány” a pusztai Szentély felállítását célozta. De vajon lehet-e adományt adni Istennek? Hiszen minden az Övé, az arany, az ezüst, a föld minden kincse. Hogy lehet neki adni?

A válasz a kérdésre a folytatásban van:“…ki-ki szíve adománya szerint”. Isten próba elé állította Izrael fiait, mennyire képesek lemondani javaikról a köz céljára. Nem Istennek volt szüksége a Miskánra, a pusztai Szentélyre, hanem a népnek. Hogy közelebb kerüljön a Láthatatlanhoz és elfogadja annak tanításait.

Isten úgy fogalmazta kérését: “Állítsanak nekem Szentélyt, hogy közöttük lakozzam.” Nem a Szentélyben “lakozik” Isten, hanem az emberi szívekben. A láthatatlan Istent az Egyiptomból kiszabadult nép nem fogta fel. A rabszolgaság házában állatok szobrában látták az isteneket. Ezért állították fel a pusztában is az aranyborjút.
A szoborra mondták:
“Ez a te istened, Izrael, aki kivezetett téged Egyiptomból.”

Juda Halévi szerint az aranyborjú nem is számított komoly véteknek a még gyermekkorát élő népnél. A pusztai Szentély felállítását azután határozták el, hogy a nép “láthasson” valamit.

Ugyanakkor Isten hangsúlyozta: “hogy bennük (közöttük) lakozzam”. Isten nem lakik a Szentélyben, hanem az őt imádók lelkében, bensőjében. A szentség lényege nem a Miskán, a pusztai Szentély, hanem a nép lelkülete, mely Istennek egy része, ha az ember az ő útjait követi. És melyek az ő útjai? Válaszol erre a próféta: “A Seregek Ura felmagasztosul a Törvényben, és a szent Isten megszenteltetik a jó cselekedetben.” A prófétai idézet nemcsak Isten szentségéről szól.

Magának a szentségnek a fogalmát határozza meg, mikor azt a jó cselekedetben, és nem az anyagban látja. A szentségre törekvő ember Isten útját követi.
“Az engem ismerő büszkélkedhet, mert Én az Örökkévaló kegyet, törvényt és jó cselekedetet gyakorlok a földön, mert ezeket akarom.”

A szentség nem az anyagban van. A hagyomány szerint a pusztai Szentély frigyládájában a Mózes által összetört kőtáblákat is elhelyezték, mert nem a kő volt szent, hanem a rávésett betűk, a Tízparancsolat szelleme. Legenda meséli, hogy mikor Hadriánus császár i.u. 135-ben kivégeztetett tíz zsidó vezetőt, köztük R. Chániná, az agg tudós tóratekercsekbe csavarva így kiáltott fel: “A pergament eléghet, de a betűk elszállnak.” Vagyis nem a pergament a szent, hanem a ráírt, örök érvényű Tórarészletek. És ez vonatkozik a mezuzára és minden szentséget képviselő anyagra. Az anyag csak “tartója” a szentségnek, nem a szentség maga.
Napjainkban sok vita folyik emberek és helyek szentségéről. Általában a csodatevő rabbikat tekintik szentnek. Történelmi helyek, sírok, építmények is örvendenek a szentség fogalmának. Erről a fogalomról a legszebb példát Mózes III. könyvének 19. fejezetében találjuk: “Szentek legyetek, mert szent vagyok Én, az Örökkévaló, a ti Istenetek.”

A fejezet a bevezető mondat után számos emberbaráti törvényt közöl. Íme a legfontosabbak: “Tiszteld apádat és anyádat!” (u.o. /3), “Szeresd felebarátodat mint tenmagad!” (18.), “Ne lopj, ne hazudj, és ne esküdj hamisan!” (11-12.), “A munkás bére ne maradjon nálad másnapig!” (13.), “Ne tégy jogtalanságot az ítélkezésben. Ne nézd hogy valaki nincstelen és ne kedvezz a hatalmasnak! Igaz ítéletet hozz!” (15.), “Ne gyűlöld felebarátodat szívedben!” (17.), “Ne légy bosszúálló!” (18.), “Ne rágalmazz és ne törj felebarátod életére!” (16.) – Ezek a törvények az úgynevezett “szentség” törvényei és a zsidó etika fénypontjai. Meghatározzák az igazi szentség fogalmát. A fejezet szerint szentnek lenni az emberbaráti törvények betartásától függ.
A pusztai Szentély építésére felajánlott adomány értéke nem annak nagyságától függ, hanem attól, hogy az adakozó szívből adja-e azt. A Talmud szerint Isten “szívet kíván” az embertől. A kisebb adomány többet érhet, ha önként adjuk.

A bennünk lévő lélek, az isteni szikra, a cselekedetek őszinte hite és érzelmeink jelentik, hogy kedves-e az Úr előtt, hogy a szentség útjain jár-e.
Istennek nem lehet “adni” anyagot, csak az adással járó szívet, hitet és szeretetet. Ezért volt a pusztai Szentély felállítása nemcsak a nép szükséglete, hanem Izrael próbája is Istenhez való viszonyában.
Ez a viszony Isten szeretetében, az embertársak tiszteletében és a közösség istápolásában fejeződik ki. Csak akkor adhat az ember a Világ Urának, ha szívből adott

(Menáchem Meron: Az élő biblia)