A teremtés története margójára – Ádám két “oldalbordája”

A teremtés története margójára – Ádám két “oldalbordája”

bresitszovA teremtés elvégeztetett. A hatodik napon életre kelt az első ember – Ádám – is, mint a teremtés koronája. Ő azonban elégedetlen, magányos, hisz ő az egyetlen élőlény, akinek nincs párja. Az élővilág legkisebbje is szaporodik, csak ő társtalan.

A Teremtő is tudja ezt, hiszen a Teremtés „forgatókönyvében” eredetileg is emberpár szerepelt. Így aztán Ádámra mély álom borul, s az oldalbordából máris asszony születik.

A Midrás, ezen esemény kapcsán, meglepő részleteket hoz tudomásunkra. E szerint, amikor Éva „megszületett” – „csont Ádám csontjából és hús Ádám csontjából” – csupa vér és nyálka volt, s leendő párja, mikor rápillantott, undorral fordult el tőle.

A Teremtő látván, hogy ez a „műve” nem nyerte el a teremtés koronájának tetszését, újabb kísérletet tett, de most már olymódon, hogy a Nő kimosdatva, teljes szépségében kerüljön Ádám szeme elé. Meg is lett az eredménye, mert Ádám amint meglátta élete leendő párját, azon nyomban megölelte és megcsókolta (Midrás Rábá, Börésit, 18, 22, valamint Pirké D’rábbi Eliezer, 12). A Midrás másutt még hozzáteszi, hogy az első félresikerült „példány” visszatért poraiba, vagyis megszűnt létezni, de nem mielőtt kalamajkát okozott volna.

Az első hármas iker
A figyelmes olvasó a Teremtés történetében egyrészt felfedezheti a benne rejlő mély logikát, ám ugyanakkor több dologgal érthetetlenül áll szembe.
Az világos, hogy Ádámot és Évát Isten sajátkezűleg teremtette, Ádámot a föld porából, Évát pedig az első ember testéből. Ezt követően gyors egymásutánban megszületett két fiúk, Káin és Ábel. Igen ám, de ők kivel házasodtak össze? Honnan vettek maguknak feleséget?
A rejtély megoldását ismét csak a Midrásban találhatjuk meg. E szerint mindkét fiúnak voltak ikerpárjai, Káinnak egy, Ábelnek pedig két lánytestvére. Ezekkel házasodtak össze, s így szaporodott el az emberiség.
Az egyik midrási forrás azt is elárulja, hogy Káin apja tulajdonképpen nem Ádám volt, hanem egy kígyó, az a bizonyos kígyó, mely Évát bűnbe vitte. Ebből vezeti le a Midrás, hogy Káin „kígyófajzat” volt, tőle származtak a gonosztevők, s az első emberpár harmadik fia, Sét, volt valójában az, akinek leszármazottai népesítették be a földet. Ábelnek nem voltak utódai, mivel őt testvére megölte, mielőtt gyermekeket nemzett volna.

Ugyancsak a Midrás szerint, Ábel erősebb volt Káinnál, és nyílt harcban nem lett volna képes Ábelt megölni, ezért folyamodott végül cselhez. Barátságot, testvéri szeretetet színlelt, elnyerte bizalmát, majd egy óvatlan pillanatban végzett vele.
A psiszhai rebbe szokta volt mondani:

– Mi volt Káin válasza Isten azon kérdésére: hol van Ábel, a testvéred? Káin pedig azt felelte: nem tudom, hát testvérem őrzője vagyok én?
Mi van e párbeszéd mögött? Hát az Isten nem tudta, hol van Ábel? És Káin nem tudta, hogy Isten mindent tud és lát?

Az isteni kérdés Káin felelősségét emeli ki. Az embernek szabad választási lehetősége van – mondta Isten Káinnak – és ezért, ha megölted, magad vagy felelős a tettedért. Káin ugyanis abban a tévhitben élt, hogy, ha neki módjában állt megölni testvérét, akkor azt az égben rendelték el, mert ha nem így lett volna, nem tehette volna meg. Ennélfogva – gondolta Káin – ő nem felelős a következményekért, ő csak az égi „elrendelést” (illetve “megrendelést”) teljesítette.

Ez magyarázza meg válaszát is „ hát testvérem őrzője vagyok én?” Te, az Örökkévaló, aki teremtette a világot, te vagy az „őrzője” minden élőlénynek, hiszen „az ember még a kisujját sem mozdítja meg a földön, amíg azt el nem rendelik az égben” (Talmud, Hullin, 7). Ennélfogva te vagy a felelős testvérem haláláért, te rendelted el, én csak kiviteleztem…

Káin azonban nagy tévedésben volt – mondja a psiszhai rebbe – mert az embernek szabad akarata van, és felelős tetteiért. Semmiféle felső elrendelés nem akadályozhatja meg őt abban, hogy szabad akaratából cselekedjék…

„És Ádám nevet adott a feleségének és elnevezte őt Évának, héberül: Chává (a szó héber gyöke „életet adót” jelent) mert ő volt minden élőlény anyja” (1Mózes 3, 20).

Ez egyenes folytatása annak, ami az Írásban szerepel. Miután Isten megteremtette és elhelyezte az Éden kertjében, Ádám nevet adott minden teremtménynek. (1Mózes 2, 19). A kérdés az, hogy miért nem adott nevet Ádám mindjárt a feleségének is, és miért csak a bűnbeesés után?

A vilnai gáon, reb Élijáhu tette fel ezt a kérdést és válaszolt is rá:
A Talmud szerint a nőnek két feladata van: gyerekeket nevelni és „megmenteni férjét a vétkezéstől”. (Jevámot, 60). Mivel kiderült, hogy az első asszony nemcsak, hogy nem mentette meg a férjét a vétkezéstől, hanem ő volt az, aki bűnbe vitte, így egyetlen feladata maradt, a gyerekeivel foglalkozni, felnevelni. Ezért nevezte őt Ádám Évának, mert ő volt minden élőlény anyja, vagyis feladata a jövő nemzedék nevelése.

A gyermekgyógyász katona
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” (1Mózes 1,1).

„Kezdetben”, vagyis mindjárt az elején, a kezdet kezdetén. A zsidó embernek tudnia kell, hogy Isten teremtette az eget és a földet, az egész mindenséget és létezik egy Felső Hatalom, amely a világot irányítja (Mose Léb, a szaszovi rebbe)

Lévi Jichák, a híres berdicsevi rebbe, találkozott egyszer rabbi Schnéor Zálmánnal, a Hábád megalapítójával, és kiöntötte előtte a szívét. Képzeld – mondta – bármennyire is igyekszem, nem tudtam még eljutni oda, hogy teljesen önzetlenül, minden egyéni érdek nélkül, szolgáljam Istent.

Reb Schneor Zálmán igyekezett vigasztalni kollegáját, mondván: ne aggódj emiatt. Maga a jó Isten is ugyancsak önös érdekből teszi, amit tesz, ahogy a Bölcseink mondják: „Minden, amit az Örökkévaló e világon teremtett, azt a saját dicsőségére teremtette.” (Ávot 6:11.). Így hát jó társaságban vagy, nyugodj meg.
„És megalkotta a Örökkévaló Isten az embert…”(1Mózes 2,7).
„Azért teremtette Isten az embert egymagában, hogy tudja: aki megment egy zsidó lelket, olybá vétetik, mintha az egész világot mentette volna meg „ (Szánhedrin 37).


Volt egyszer egy gyermektelen falusi zsidó, aki egy napon, feleségével együtt, felkerekedett és elutazott a szentéletű koznitzi Maggidhoz. A házaspár azzal a kéréssel fordult hozzá, imádkozzon érettük, hogy megadassék nekik a gyermekáldás. A rabbi meg is áldotta őket, az asszonynak pedig egy év múlva megszületett a fia. Nemsokára azonban a csecsemő megbetegedett és veszélybe került az élete. Az asszony könyörgött a férjének, utazzék el ismét a szent rabbihoz és kérje meg, imádkozzék a gyerek felépüléséért. A rabbi ismét csak teljesítette a kérést, de a gyermek állapota ahelyett, hogy javult volna, tovább romlott. Anyja egy pillanatra sem mozdult el a bölcső mellől és szívét határtalan aggodalom töltötte el.

Nagy fáradtságában az anya egy pillanatra elszunnyadt, s felébredvén csodálkozva látta, hogy a gyerek bölcsője mellett egy katona áll, az egyik kezében egy kancsó, a másikkal pedig egy kanállal itatja a csecsemőt a kancsóban lévő folyadékból. Az asszony szörnyen megijedt, jajveszékelni kezdett, mire a katona eltűnt. Ettől a perctől kezdve azonban a gyerek állapota fokozatosan javult és rövidesen teljesen fel is gyógyult.

A gyerek gyógyulása felett érzett boldogságukba félelem vegyült, hátha valami varázslat van a dologban. Mi mást tehettek volna, megint elutaztak Kozsnitzba. Beszámoltak a rabbinak a történtekről, aki megnyugtatta őket, ne féljenek, nem történt semmi rossz, nyugodtan menjenek haza, minden rendben lesz.

Miután látogatói elmentek, a cádik odaadta botját a szolgájának és megparancsolta, menjen ki a temetőbe, üssön egy nagyot egy bizonyos katona sírjára és mondja meg neki, hogy a rabbi hivatja.

A samesz így is tett, a katona meg is jelent a rabbinál, aki megkérdezte tőle:
– Mondd, ki hatalmazott fel téged gyermekek gyógyítására?

A katona válaszként elmesélte halálának történetét: – Amikor katona lettem, gójok közé keveredtem és idővel teljesen olyanná váltam, mint ők, annyira, hogy már nem lehetett felismerni, hogy egyáltalán zsidó vagyok. Az egyetlen különbség az maradt, hogy az igazolványomban az szerepelt, hogy „jevrej” (zsidó).

Egy ízben úton voltam több katonával együtt, amikor egy szegény zsidóba botlottunk, aki valahonnan épp hazafelé bandukolt. A katonák körülvették őt, átkutatták a zsebeit és találtak nála 75 rubelt. A pénzt elvették tőle és tartván attól, hogy bepanaszolja őket a parancsnokságon, felakasztották a szerencsétlent egy fára, majd továbbmentek. Amikor láttam, mi történik, felébredt bennem a zsidó lélek és nagyon sajnáltam a szegény embert. Észrevétlenül lemaradtam a társaimtól, visszamentem és levágtam a kötélről. A zsidó még életben volt. A nálam lévő pénzt, ami éppen annyi volt, mint amennyit elvettek tőle, a kezébe nyomtam, mire ő hálálkodva és boldogan útjára ment. Amikor a katonák visszaértek a laktanyába, sorakozót rendeltek el, így kiderült, hogy én még nem értem vissza. A parancsnok néhány katonát keresésemre küldött, akik ugyanannál a fánál találtak rám, ahol a zsidót felakasztották és így azt is látták, hogy az akasztottnak hűlt helye volt már csak. Arra is rájöttek, hogy csak én menthettem meg azt az embert. Attól való félelmükben, hogy most majd én árulom be őket, elhatározták, ezúttal engem kötnek fel és a parancsnoknak pedig azt jelentik, hogy így találtak rám.

Ily módon haltam meg, és a kozsnitzi temetőben temettek el.

Az égi bíróságon nem tudták, mit kezdjenek velem. A mennyországba nem küldhettek, mivel egész életemben gójok között éltem és ennek következtében sokat vétkeztem. Viszont poklot sem érdemeltem, mert megmentettem egy zsidó testvérem életét és a Talmud szerint, „aki egy zsidó lelket megment, az olyan, mintha az egész világot mentette volna meg”. Sokat nyomott a latban, hogy a mentés kapcsán magam is életemet vesztettem. Mérlegelve a körülményeket úgy döntöttek, ellátnak egy olyan földöntúli képességgel, mellyel képes vagyok gyerekeket meggyógyítani, amikor erre a legnagyobb szükség van.


Mikor a szentéletű gesztinai rebbe ezt a történetet elmesélte nagyot sóhajtott és hozzátette: mi érthetünk az aranyhoz, az ezüsthöz, a drágakövekhez, de nem tudjuk kellően értékelni egy egyszerű zsidó lelkét.